1. fejezet
Felszáll a sas, s lesi zsákmányát,
Csak repül, s kitárja hatalmas szárnyát.
Elsuhan egy ifjú pár felett,
S prédát ejtett.
Látván ezt az ifjak, csak ámultak,
S a sas után indultak.
Hegyen völgyön próbálták követni,
Míg egyszer csak, egy fészket vélték felfedezni.
Ott repkedett a sas körülöttük,
Majd lassan, fészkére szállt.
Az ifjú nem sejtette, hogy mit akar tőlük,
Kedvesére nézett, s a sas elé állt.
Ekkor nagy szárnyapások közepette,
Kitárta szárnyát, s fejét felszegte,
Csőrében csillogott valami, s szeme tűzben égett,
De midőn oda lépett az ifjú, s kinyújtotta kezét,
A sas lassan, a közelébe lépett,
S tüzesen hajolt felé.
Hirtelen a csőréből e kézbe tette mi fénylett,
S fiatal lányra nézett.
A fiú meg fordult, s letérdelt, sassal a vállán,
S e szavakat mondta, az erdő e szép táján:
- Itt e sas, mit idáig követtünk,
Itt e sas, mi ajándékot adott nekünk.
Legyen Ő szerelmünk szimbóluma,
S lelkünk angyala.
E gyűrűvel mit a sastól kaptam,
Megpecsételem sorsunkat, itt, ezen a helyen,
Nélküled élni nem tudok Kedvesem, s légy a feleségem.
Erre a lány a nem mondhatott egyebet:
- Igen, örökre a tiéd leszek.
Ekkor a sas hirtelen felszállt,
Kettesben hagyva az ifjú párt.
De ez nem olyan egyszerű, mint gondolták,
Hisz a lány egy hercegnő, s a fiú, birtokolja a mágiát.
E pár története, most kezdődik igazán,
Hogy hogyan lesznek egymáséi, e fiú, s eme lány.
A gyűrű mit a sastól kaptak, a fiú nyakláncának párja,
S úgy érezték h ezt az ég nekik szánta.
A lánynak atyja, e föld királya,
A fiú, utcák árvája.
Jött az este, gyorsan közelgett,
S most útjuk megrekedt.
Lovasság zaja borítja fel az erdő csendjét,
Jöttek hercegnőjükért, hogy hazavigyék.
- Hercegnő, azonnal jöjjön, mert atyja nagyon mérges önre.(Mardon kapitány)
- Miért mennék atyámhoz mikor egy zsarnok?(Nirtiké)
- Ez a koszos paraszt nem való egy hercegnőhöz!(M k)
A kapitány erre bőszen leszúrja a fiút.
Felkapja a lányt a lovára, s indulót fúj.
Nirtiké kérte vőlegényét h bújjon el, mert életét veszik,
De Sailon makacs volt, s párja mellett maradt.
Hangosan, s dühösen a lovasság tajtékzik,
S Mardon kapitány kardja, Sailonban ragadt.
A hercegnőt, sírva viszik el,
Míg kedvese, már nem kel fel.
Látja, ahogy kapitány elviszi kedvesét, s bosszút esküszik,
Sebe súlyos, de életét ne veszíti, hiszen benne, különleges vér folyik.
Arra járván banditák, fogják, s lóra dobják,
S megérkezvén fogdába zárják.
Reményeik szerint, leápolják,
S rabszolgaként eladják.
Sok ember van ott, kit fogva tartanak,
Nőket, s gyerekek is, a gazdag uraknak.
Mivel tudomást szereztek róluk, menniük kell,
Mert ha rájuk talál a gárda, halniuk kell.
Útra kelve, s az emberek láncra verve,
Napok óta mennek, alig pihenve.
Elérnek egy folyópartot, s tábort vernek,
Ők mulatnak, miközben a rabok éheznek.
Sailon, s Viandra, egy szegény lány, egymást átkarolva ülnek,
Halkan mondják e szavakat, hogy bajba, ne kerüljenek:
- Nézd, e barbárok csak esznek, isznak, mulatnak,
Itt az meg az emberek meg éhen halnak. (Sailon)
- Csak halkan mondd, mi szíved nyomja,
Mert meghallják, s azt életünk bánja. (Viandra)
- Egy ilyen széplánynak nem kéne rabságban lennie,
Ily embertelen módon, éheztetve (S)
- Nem vagyok én szép, de ez kedves volt tőled,
S kérlek vigyázz magadra, mert veled kevésbé félek.(V)
A fiatal lány átkarolta,
S fejét, Sailon vállára hajtotta.
Így próbáltak picit pihenni,
Bántás nélkül, összebújva aludni.
Eközben Nirtiké szülinapját ünnepelte,
Pompa, vigadás, királyi bál kísérte.
De Ő csak gondolataiban merenget,
Hisz úgy tudta, kedvese örökre elment.
Míg magában búslakodott, apja, Brengun, a király, csendet kiáltott:
- Kislányom születésnapját ünnepeljük ma,
De ezen kívül más is örömet hoz e bálra,
Bejelentem most nektek, hogy nagy az örömöm, s bánatom,
Hisz egyetlen kislányom, mától menyasszony.
1 hónap múlva üljük a lakodalmat,
Királyságunk egyesül, s ünnepeljük az új birodalmat.
Ürítsük poharunkat kislányomra,
S az eljövendő új világra.
Kívánom, h legyen boldog ezen, s az összes többi napon,
Mert Ő a legszebb, Ő az én kis virágom.
Egészség.
Kiáltotta végül a király,
S zenére int, muzsikálj.
Nirtiké csak néz, nem tudja mire vélni,
Nem is tudta, hogy apja, férjhez akarja adni.
Sírva elrohan, ki palota kertjébe,
S úgy érzi, hogy nincs is élete.
Hiányolja szerelmét, s zokog hevesen,
De ekkor odalép egy ifjú kedvesen:
- Miért sírsz szép ifjú hölgy?
Kérdezte letérdelve,
S saját zsebkendőjét Nirtiké kezébe tette.
- Azért sírok, mert nincs életem,
S azért mert keserű a lelkem. (Nirtiké)
- Ne sírj, gyere, inkább sétáljunk egyet,
Csillagok alatt a virágos kertben.
- Még neved sem tudom! (Nirtiké)
Mondta csendesen!
- Az én nevem Anserten,
S szavamra ma még nevetni fogsz,
Ígérem, de könnyeket ne hozz! (Anserten)
Nirtikének nagyon tetszett Anserten,
S gondolta egy sétában, semmi rossz nincsen.
Már órák óta sétáltak, s önfeledten nevettek
S kézen fogva, véletlen a király előtt teremtek.
- Kislányom! Látom már megismerkedtetek,
Ő itt a vőlegényed!
Anserten lesz férj urad,
Ö neked sok jót adhat. (Bergun)
Nirtiké meglepődött egy kicsit, de azért nem bánta,
Legalább rendes ember, Ő annak látta.
S az aznap este Sailon már eszébe sem jutott,
Utána már Ő is vígan mulatott.
Sailon-t, hirtelen kirázza a hideg,
Felébred, s didereg.
Nyakláncára néz s furcsán nézi,
Megváltozott a kő színe, mi nyakláncát díszíti.
Gyönyörű zöldből szürkévé változik,
S ezen csak ámuldozik.
Kedve rossz lesz, s hirtelen láncára csap,
Mivel egy fához van láncolva,
S lánc megfagy,
Kettétörik, s újra szabad.
Félig szabad, mivel egy másikkal,
Össze van láncolva Viandrával.
Felkelti a lányt, s halkan súgja neki:
- Gyere, kelj fel,
Eltörtem láncom s meg tudunk szökni,
De egy valamire figyelj,
Hogy ne vegyen észre senki! (Sailon)
Viandra szó nélkül követte,
S elindultak a táborból kifele.
Egy őr állt csak előttük, az is háttal nekik,
Úgy döntöttek, megölik.
Közelébe érve, az őr észrevette őket,
S kardjáért nyúlt, hogy fejüket szegje.
Sailon kicsit megijedt, s kezét feltette,
De mérgesen az őr felé lendítette,
Ekkor karjából egy fénycsóvát lőtt az őrre,
Ki holtan esett össze.
Meglepődve, ugyan de futni kezdtek,
Odébb a folyón átkeltek.
Mentek, mentek az éj sötétjében,
Majd megálltak pihenni az erdő közepében.
Jött a hajnal, s felkeltek,
Nem tudták mihez kezdjenek.
Sailon próbálta ismét láncát törni,
De most sehogy sem sikerült neki.
Viandra mondta neki, mágikus vér folyik ereiben,
De Sailon csak nevetett, Ő nem lehet ilyen.
Ő csak koldus fiú, ki szüleit sem ismeri,
És nincs ilyen szerencséje, hogy ezt örökli.
Nagyon éhesek, s erről nem beszélnek többet,
Úgy döntenek, hogy keresnek valami élelmet.
Kutatás közben találnak egy embert,
Kinél fegyverek vannak, s holtan hevert.
